Találkozunk St. Louis-ban (1944) 73% 20★

Úgy adom meg a tízest ennek a filmnek, hogy biztos vagyok benne, ma Judy Garland kapcsán többeknek jut eszébe a show-biznisz által hányattatott életútja, mintsem a művészeti teljesítménye, vagy főleg a nézők millióiban hagyott rengeteg pozitív, általa átadott élmény és üzenet. Mert bár valóban van valami álszentség abban, ahogy az éppen háborút vívó Amerikában 1944-ben legyártottak egy ennyire cukormázas, édelgő mozit a századelői idillről, azért mégiscsak a megölhetetlen reményről és a szüntelenül űzött ideákról tesz tanúbizonyságot egy társadalom, amiben ez a film lehet egy igen nehéz esztendő egyik legnagyobb kasszasikere…

A Találkozunk St. Louis-ban bizony hatalmas lelki fröccs – giccsesen és negédesen, de minden pillanatában rendkívül pozitívan, életigenlően, legfőképp az emberi szeretet végtelenségére apellálva. Van egy leheletnyi vígjátéki éle, néhány remekül megírt jelenete és szövegrészlete, melyek egymásba fűzve kiadják amúgy meglehetősen laza szerkezetű cselekményét, de mindemellett rendkívül élesen és tisztán látja és láttatja, mire alapozhat az ember szinte legvégsőkig nehéz, vagy nehéznek vélt élethelyzeteiben. A válasz persze a család, ez a ma már nemtelen politikai törekvések által erősen relativizált, szitokszóvá tett kifejezés, ami azonban valóban magába foglal mindent, amiért érdemes áldozni és amitől érdemes remélni.
Ennek megfelelően a film titkos főhőse szinte nem is a négy lánytestvér és az édesanya, hanem az idősebb Alonzo Smith, aki látványosan rommá dolgozza magát családja üdvéért, hajlandó értük megtenni mindent, még azt is, ami nekik nem tetszik, de a javukat szolgálja, ám hajlandó a belátásra is. Mesés módon úgy szőtték bele az ő nagyszerűségét a történetbe, hogy a nézőnek ne legyen kérdése vele kapcsolatban, ne kérdőjelezze meg családfői szigorát és bölcsességét sem.
Ezen túl a film, mint korkép, különösebben szerintem nem hiteles, én úgy éreztem, inkább próbálja megragadni a mindenkori amerikai kisvárosi lét szépségét, mintsem a századforduló békés hangulatát, illetve főleg a használt zenei betétek terén abszolút a negyvenes évek ízléséhez igazodik – de ez így is tűnik logikusnak. Ezek a zenei részek egyébként jók, bár éppenséggel nem tobzódunk bennük, és szinte mind Garlandhoz kötődik. Ezt hibának tartom.
Nagyon ügyesek a gyerekszínészek, ők túlzás nélkül elbírtak volna egy saját önálló filmet is. A színészi munkával egyébként sincs semmilyen probléma. Én személy szerint sosem voltam oda Garlandért, és már itt is megvannak kisugárzásában – a számomra! – igen jellegzetesen nyugtalanító, túlpörgetett, hisztérikus vonásai. Mindezzel együtt szépen játszik ő is, főleg nem kérdés az előadói teljesítménye.
A DVD kapott magyar feliratot, az extrák között van egy félórás doku a moziról, illetve megnézhetjük egy eredeti előadásban a Skip to My Lou-t. A felhasznált számok közül nekem a The Trolley Song a kedvencem.

Ez a mozi egy igazi habostorta, egy háromgombócos fagyi tejszínhabbal, édes tölcsérben – de működik, hat a nézőre, egy-egy pontján könnyet facsar, egy-egy pontján megnevettet, és az ilyesmire szükség van!