A világ második legjobb gitárosa (1999) 74% 48★

Korábbi értékeléseimben céloztam már rá, hogy egy ideje nagy szeretettel és türelemmel tudom élvezni azokat a Woody Allen filmeket is, amik látszólag nem szólnak semmiről, nincs bántóan nagy epikus ívük, mondanivalójuk, épp csak azért léteznek, mert egy rendkívül tehetséges pali hobbija a filmkészítés. Szigorúan papírforma szerint A világ második legjobb gitárosa duplán szívhez szóló projektje lehetne, hisz Django Reinhardt zenéje nekem is fontos sarokpont volt a jazz-zel való ismerkedésem kezdetén (azóta furcsa mód inkább partnerét, Stephane Grappellit veszem elő gyakrabban), a film maga mégsem győzött meg teljes mértékben. Azt érzem, A világ második legjobb gitárosa csak első blikkre hódolat a harmincas évek jazz-élete, a swing és a hot világa előtt, valójában ez a sajátos kis miliő csak egy ürügy Allennek, hogy elmeséljen egy még csak annyira nem is alleni történetet… Így minden szépsége ellenére a végére bizony eluntam.

Egész biztos vagyok benne, hogy ez a darab nem kerülne fel a legjobb Allen filmek mindenkori toplistájára, de talán még a jazz-filmek között sem lenne sok esélye, és ami igen furcsa, még csak nem is különösebben vicces. Amiben igazán jó, az a finom részletek kidolgozása, a színészi játék, egy-egy jelenet-kompozíció, vagy hangulatkép megjelenítése. Nem túl ügyes korrajz, illetve bár nagyon szeretne reflektálni a jazz-történelemre (a kamu-dokufilmes bevágásoknak megjelenő Nat Hentoff írásait például máig is gyakran forgatják a rajongók), ezen a téren bőven nem annyira ambiciózus, mint például Robert Altman Kansas City-je.
Ámde amit Samantha Morton például előad benne, az egyenesen briliáns! Sean Penn kapcsán lennének kérdéseim, de végeredményben célt ér a karakterformálása, Kaszás Attila személyében remek támogatót kapott a magyar verzióban, nagyon jól állnak neki az efféle zavart, hisztérikus (vagy annak határán táncoló) figurák. A megjelenített környezet, miliő, korszak kapcsán Allen nem vállal magára sokat, de a film saját univerzumában elégséges a teljesítménye. Ne számítsunk túl eleven, kiérlelt korképre persze, sőt, zenék terén is nagyjából biztosak lehetünk benne, hogy minden a Django Reinhardt nevével összeforrt gypsy swing hangzás és hangulat körül összpontosul majd. Nincs a színen egy big band, egy rendes dixie zenekar, Armstrong, Basie vagy Ellington, csak említés szintjén Coleman Hawkins. Ami ilyen téren ül, az a zenészeket gyakran kísértő megannyi önsorsrontó probléma: a kilengések, a nagyszerűségbe vetett hit, de az ezt sosem visszaigazoló kereset és fellépési lehetőségek sora, a lemezfelvétel dilemmája. Illetve a film egészen jól működő csúcspontján a szörnyű felismerés, spoiler. Ilyen téren egyébként Emmet Ray karaktere mintha ugyanazt a folyamatot járná végig, mint megannyi alleni hős, amikor a jellegzetes vicces kisember elmarja maga mellől a tökéletes nőt – de hát mennyivel szebb, kerekebb, érdekesebb ez például az Annie Hallban, még jazz nélkül is…

Talán a vele kapcsolatos rendkívül magasra lőtt elvárásaim miatt, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Samantha Morton viszont győzött, briliáns színésznő!

Aki szereti Django Reinhardt zenéit, annakvez a film is tetszeni fog, aki nem, az majd most megszereti. :)

Fellini Országútonjának Woody Allenesített változata. Sokadszor néztem meg. Nem tudom megunni.

Ellenszenves főhős, szimpatikus hősnők, megunhatatlan soundtrack. A filmet nem néztem másodszor, de a zenéjét kismilliószor hallgattam újra.

Korábban láttam már belőle részleteket, és az alapján tettem fel várólistára, mert érdekesnek és humorosnak tűnt. Ami a poénokat illeti, akadt egy-kettő, ami tipikusan woody allenes volt, és jókat nevettem rajta, az összkép azonban kidolgozatlan lett. Az ál-dokumentumfilmes jelleg, amely során különböző „szakemberek” megszólaltatásával idézte fel a főszereplő életének fontos pontjait, nem igazán értettem, mi célt szolgált, mert nem tett hozzá semmit a sztorihoz. A színészválasztás kapcsán nem lehet okom panaszra, Sean Penn jól hozta a bohókás művészt, de nekem Samantha Morton Hattie-ként nyújtott alakítása tetszett a legjobban, mert csodásan adta elő ezt az egyszerű, kissé talán bolondos, de abszolút szerethető figurát. A korszak, a harmincas évek hangulata, valamint a jazz iránti érdeklődésem miatt nem húzom le teljesen a filmet, ezeket ugyanis remekül eltalálta a rendező, az összes zenés jelenet fantasztikus volt, kár, hogy ez nem mondható el a teljes műre.

Nem nagyon tudtam hova tenni ezt a filmet, főleg azért, mert ellenszenves volt a figura. Viszont az tény, hogy volt egy sajátos hangulata, mint a Woody Allen-filmeknek általában. Péntek estére kellemes kikapcsolódás volt, a zene pedig zseniális, de hát eddig is szerettem a dzsesszkorszakot.